Lélekbuborékok

Kirúgtak.
Nem a tény akasztott ki, hanem a mód, ahogyan 11 év után, engem semmibe véve megtették. Ez pedig maga alá gyűrt. Ki fogok kászálódni alóla, de előtte ki kellett írjam ezt is magamból, akárcsak annyi mindent...

Néha elpöccenek valamitől, olyankor azt kiirom magamból. Egyszer kiakadtam azon, mennyire mű világban élünk. Ez még 2003-ban történt, de sajnos a helyzet azóta se nagyon javult, sőt! Szösszenetem így 2010-ben sem veszített az aktualitásából...

Ez történet rólam szól. Elgondolkodtam és beleírtam mindent, ami akkor körülöttem és bennem zajlott. A hatalmas Univerzumnak csak porszeme vagyok, mégis jelentős káoszt teremtek a szétszórtságommal, ami lassan felőröl, ha nem vigyázok. Muszáj volt kiírnom magamból mindezt, hogy aztán a tükörképemmé váljon...

Amikor rám tör, nagyon le tud hangolni az, amit a Hatalmasok ezzel a csodálatos bolygóval és a rajtuk élőkkel tesznek. Ilyenkor néha szégyellem, hogy ehhez a mindent és mindenkit kizsákmányoló, felélő és elpusztító lényhez, az emberi fajhoz tartozom. És ha valami komolyan hatással van rám, az megmozdít bennem valamit, leginkább a kezem, hogy írjak. Írjam ki magamból azt, ami kikívánkozik! Ez a kis novella is így született...

Néha megjelenik előttem egy kép. Összeáll a fantáziám füstkígyóiból, s ha ügyesen kapok utána, nem illan el az ujjaim közül. Ha ez sikerül, akkor már szabadon formálhatom, csinosíthatom a magam kedvére, beleadva a bennem rejlő férfit, annak vágyait, művészi vénámmal festve meg hozzá a színeket. Ez a kis szösszenet is így jött létre, épp egy beszélgetés közben...

Amikor megcsömörlök valamitől, az valahogy kijön belőlem. Morgok miatta, besokallok tőle vagy egyszerűen csak kiírom magamból. Most is így történt, mert manapság már mindenből Showt csinálnak, bárkiből lehet sztár, celeb, díva és más egyéb hangzatos dolog. De az egész csak egy kopott, szürke marhahójag, amit tarka léggömbnek adnak el mindazoknak, akik nem a valóságra kíváncsiak, hanem megelégszenek a koloncként eléjük dobott csábítóan hamis illúziókkal. Hiszen Freddy Mercury is megmonda: A Shownak folytatódnia kell!
Hát függöny fel, hiszen színház az egész világ!
Csak az nem mindegy, hogy játszunk benne vagy csak szájtáti bámulói vagyunk a műsornak!

Elgondolkodtam, milyen sokan ragadtak a múltjukban, csak mert az sokkal szebb, szívet melengetőbb emlékeket ad, mint a jelen realitása. Azaz mindenkinek van egy Múzeuma, ahol a neki kedves emlékeit tartja...

Pudingocska egy blogger. Ő találta ki a blogján azt a fantáziajátékot, hogy bedob egy képet, és írjon róla bárki bármit, ami eszébe jut róla. Én szeretek játszani és írni is, hát játszottam és írtam. Ehhez a képhez írtam egy kis szösszenetet...

Ez a szösszenet az után ugrott ki a fejemből, hogy kivágtak a hátamból négy anyajegyet, és megláttam a hátam. Olyan volt, mintha hátba lőttek volna. Onnantól már nem volt nehéz összehozni egy sztorit, aminek a hőse akár én is lehettem volna. Mennyivel jobban hangzik a látvány magyarázataként egy izgalmas szösszenet, mint a valóság? A látvány kihagyható, inkább a sztorit ajánlom.

Egész nap errefelé gyakorlatoztak a gépek a 20.-ai versenyre. Megfordult a fejemben, milyen lehet olyannak hallani ezt, akit a repülők hangja rettegéssel tölthet el. Remélem, sosem fogom megtudni, milyen lehetett... de van fantáziám, és szeretek írni. Amikor írok, benne vagyok a soraimban. Másként nem is megy. Így hát ma ismét írtam...