Lélekbuborékok

Mit is mondhatnék? 
Nos, ez pontosan így történt.
És mivel így történt, ez ihletett meg.

Amikor végre kiszabadult belőlem a férfi, megszületett ez a vers. Volt, aki felélessze a bennem nyugvó Tigrist, aki neki képes volt dorombolni is...

Ez a kis szösszenet rólam szól(na) a nő szemszögéből. Kissé kifordított, de hát mindig is szerettem a dolgokat több szemszögből is megvizsgálni. Az egész csak egy leheletnyi gondolatfoszlány volt, mely mielőtt tova iramodott volna, meghagyta nekem pillekönnyű lábnyomát ...

Amikor úgy éreztem az, akivel találkoztam a mosolyok mellett a könnyekben is együtt rezeg együtt velem, akkor arra gondoltam, ez talán azért lehet, mert nem először találkozunk, s ismerjük már egymást valahonnan. Biztosan más is érzett már hasonlót, amiben olyan jó hinni, hogy ez bennünk végül titkos bizonyossággá válik. Ugyanakkor ijesztő is egy kicsit, hiszen vajon hogyan váltunk el, s miért? Boldogságban, vagy fájdalommal teli, s vajon megismétlődhet-e mindez, s még hányszor? Jobb, ha inkább menekülünk vagy sorsunk elől el nem futhatunk s végül utolér végzetünk? Csak úgy tudhatjuk meg, ha megtapasztaljuk...
(most látom, már felkerült ide ez a versem, de ha már olyan szépen megfogalmaztam a születését...)

Bizonyára mindenki érezte már a társának azt a hiányát, amit nem pótolhat semmi mással. Amikor bárhová nézel, emlékeiden keresztül ott látod őt, amikor bárhol is vagy a lakásban, érzed a megfoghatatlan jelenlétét, s nyúlsz felé, hogy egy kicsit még érezhesd. Amikor orrodban még ott az illata, szinte hallod a hangját, s mintha a szemed sarkából látnád az ágyadon mozdulni... de mikor odapillantasz, már csak kusza gyűrődések emlékeztetnek rá, hogy nemrég nem voltál egyedül. S vajon mikor lép ismét birodalmadba, hogy jelenlétével hozzon csillogást és sejtelmes árnyékokat? Mikor, mikor jön végre már?

Egy ilyen vershez nem kell semmit hozzáfűzni, hiszen magáért beszél. De talán mégis...
Ha rátalálsz végre arra, akivel egy hullámhosszon vagy és rájössz, hogy a benned lévő káoszt fel tudja oldani, elsimítva gondjaid, fájdalmaid ráncait, s vele együtt tudsz nevetni az Élet dolgain vagy akár saját magadon is, akkor mikor napokig egyedül maradsz, nagyon tud hiányozni a jelenléte. Az orrodban ott az illata, mintha a tükörben is megvillant volna a szellem-képe és még a papucsára nézve is olyan érzésed van, mintha csak az imént bújt volna ki belőle. De hiába fülelsz, nem motoz senki a konyhában, csak saját szívdobogásod hallatszik, mely nem hagy aludni, a sötétben pedig csak üres lepedőt markolsz. Az a Valaki nagyon hiányzik...

Volt egy nagyon kemény időszakom, amikor komoly érzelmi mélységbe zuhantam. Volt ebben önmarcangolás, bizonytalanság, fájdalom, félelem, önsajnálat, önvád és tucatnyi pusztító, erőm felemésztő csapás. Ezek közepette íródott ez a vers annak, akivel megdöbbentő élményt éltem át. Valahogy úgy, mint a Mátrixban, amikor megdermed körülöttem minden, belefagy az idő a pillanatba, és... és aztán egy hangos kamionraklap csattanással visszazökken minden a vélt valóságba...
Ennek hatására már hazafelé elkezdtem firkálni a szavakat egészen addig, míg össze nem állt egységes egésszé...

Ezt a versem is valakinek írtam egy érzelmileg feldúlt állapotban. Beleszőttem az elemeket is, mert az egész elemi erővel hatott rám, és ugyanúgy szét voltam esve, mintha elföldeltek volna, s homokkal tömődtem volna el, szél cibálta volna nyugodni vágyó testem, tűz égetett volna sebeket rám és víz adott volna enyhülést... a Lélek a következő szint, mely a fájdalmas tapasztalatok árán emelkedik végül magasba...

Ez a vers egy kis pékség melleti találkozásból született. Nem is lett címe, most emeltem ki egy sort belőle hozzá. Néha adódik olyan, amikor valaki egy kicsit kicsit valamiért megdobogtatja a szíved, amikor kicsit elengeded a fantáziád, amikor egy kicsit másképp van, mint ahogy megszoktad. Olyankor születnek olyan írások, amik olyanok, akár egy sötétbe suttogott mondat, aminek nincs vége, s végül sóhajtásba fulladnak a szavak...

Ezt a verset annak írtam, aki most is velem van.
Valahogy úgy érzem, nem először találkoztunk már, és talán nem is utoljára...